Karácsony előtt két nappal még mindig csupasz volt a talaj, és nem borította be a várva várt hó. Sokak szerint idén sem lesz „fehér karácsony”, de én hittem a csodában.

Lázasan készülődtünk az ünnepekre. Nagyanyám - mint ilyenkor szokásos volt -  elővette még az ő nagyanyjától örökölt, titkos családi recepteket és az apró papírfecnik felett üldögélve merengett a régmúlt eseményein. Édesanyámmal szegfűszeggel díszítettük a narancsot, édes illata körbelengte az egész házat. A mézeskalács tésztájából a húgommal készítettünk angyalkákat, csillagokat, apró szívecskéket és számtalan szebbnél szebb figurákat, hogy majd a fa alatt majszolhassuk el munkánk gyümölcsét.

December 24-én reggel mindig korán ébredtünk fel. Ilyenkor nem kellett percekig keltegetni minket, ez a nap annyira más volt, teljesen különbözött a többi naptárban fellelhető naptól.

Rohantunk a másik szobába, ahol fel volt állítva a karácsonyfának szánt fenyő. Ünnepélyes hangulatban kerültek fel az égők, a szaloncukrok, a gömbök, szalmadíszek a fára. Valamilyen oknál fogva mégis hiányérzetem volt. A gyomrom nyugtalankodott a bensőmben, mintha csak azt jelezné, hogy: „ ne felejtsd el, még mindig nem esett hó! ”

De az én hitem ennél erősebb volt, és vártam a csodát. Az idő rohamléptekkel haladt előre, lassan besötétedett. Eljött az ajándékozás ideje. Mindenki körülállta a fát, elgyönyörködött a szépségében. Az ünnep üdvözlésére elénekeltünk pár karácsonyi dalt. Átnyújtottam a többieknek szánt ajándékaimat, majd a nekem szánt meglepetések következtek…

Kinéztem az ablakon. Havazott. Hatalmas pelyhekben hullt a hó, 1-2 centiméter már megragadt a füvön, sőt a járdákon sem olvadt el. Biztos voltam benne, hogy ez már meg fog maradni, és nekem ez többel ért fel, mint ezer ajándék együttvéve.

Fehér karácsonyunk van. Bíztam, hittem, tudtam…

S másnap reggel vidám kiáltásokkal vetettük bele magunkat a szűz hóba.

Horváth Renáta 17 éves