Hol voltam, hol nem voltam… Éppen édesanyám pocakjában domborodtam, amikor nagybeteg nagypapám végleg elköltözött. Mire én megérkeztem, ő elment. Soha nem láttam, nem ismertem, mégis tudom, nagyon szerette az erdőt, óvta, vigyázta, ez volt az ő birodalma. Két kezével ültette a fákat, szabadította ki a csapdába esett állatokat, gyűjtögette az erdei gombákat, jól tudta, melyik virágnak mikor van itt az ideje, értette a madárfüttyöt, éppen, mint a mesében. Azt hiszem, jól kijöttünk volna, mi ketten, az unoka és a nagyapó. Karácsonyesténkét gyakran eszembe jut, hogy talán sok házban éppen az ő kis fenyőfáit díszítik az emberek. Egyszer a mi fánkon, képzeljétek, egy valódi madárfészek is rejtőzködött a csillogó gömbök közt! Már akkor éreztem, hogy ez a karácsony más, mint a többi. A fa alatt egy piros masnival átkötött, fadobozra leltem. Ügyes kezű keresztapám faragta abból a fenyőből, amit réges-régen Karcsi papa ültetett. Nagy kíváncsisággal nyitottam ki a fedelét:- De hiszen ebben nincs semmi!- lepődtem meg. –Dehogy nincs! Ebben benne van nagyapád összes szeretete, amivel téged várt erre a világra!                                                                                     

Azóta is ez a legszebb ajándék, amit kaptam: Igazi angyalok hozták a legfényesebb csillagról!

Csák Máté Károly